Két hete voltam a most már féléves kontroll vizsgálatomon. Mindig nehezebben indulok neki egy ilyen útnak. A szokásos vérvétellel kezdődik egy ilyen nap, amivel amúgy semmi gondom, nem félek a tűtől, semmi bajom ezzel. De…amikor már lassan 2 éve, hogy nem megy olyan zökkenőmentesen egy minta vétel… Ugyanis a kemo annyira szétszedte a vénáimat, hogy a nővérek nem találnak ép részt, engem már csak úgy neveznek az„extra eset”.  Annyiszor próbálkoznak… 4x 8x szurkálnak de hiába, nem tudnak megfelelő mennyiségű vért venni vagy nem is találnak.   Kipróbáltam alternatív dolgokat, amivel javulhatnak az ereim, de eddig hiába, még nem találtam meg a megfelelő gyógyírt.

 Ami teljesen lesokkolt, az az volt, hogy abba a szobába vettek tőlem vért, ahol a többiek kapták a kemot.  Ilyen még nem fordult elő azóta, mióta rendszeresen járok kontrollra. Ezt az érzést nem lehet elmondani, most is felkavaró számomra. Egy hideg szoba teli székekkel és infúziókkal. Teli tehetetlen emberrel, akik küzdenek, várják a gyógyulást. 

 Rájuk néztem és magamat láttam bennük. Mindent tudtam róluk, az érzéseikről, a fájdalmaikról, hiszen egykor én is abban a székben ültem. Most „egy régi osztálytársként” sétáltam be közéjük. Az első pillanatban nem is bírtam körbe nézni, csak a padlóra meredten néztem, görcsös hassal, visszafojtott könnyekkel. Előjöttek az emlékek, az érzések, amiket akkor éreztem, amikor én voltam ők. Előjöttek az anyag szagai, hányinger kapott el…és akkor döbbentem rá.   Még nagyon sok minden van bennem, ami feloldandó. Nem attól félek, hogy valaha visszajöhet a rák, nem, én abban biztos vagyok, hogy már egészséges maradok. A testem az, ami emlékszik arra mit tettek vele…ezt sejtszinten is fel kell oldanom, nem elég csak fejben. Elborzadok az egész kemoterápia részlegtől, amint meglátom a táblát, a várakozót, egyszerűen mindentől. Szerencsére sosem kell egyedül bemennem, az én csodálatos párom végig velem van és fogja a kezem.

TÚL A FIZIKAI TESTEN

 Elkeserít, hogy sokan csak az orvoslásban hisznek…, mert számomra a kemoterápia nem gyógymód, rájöttem. Sajnos, amikor én kerültem sorra,akkor még nem voltam tudatában annak, hogy a kemo mit tesz veled és mit okozhat a későbbiek folyamán. Persze minden okkal történik, ezért egyáltalán nem bánom, hogy megtapasztaltam. Az orvoslás csodákra képes trauma esetén pl.: ha eltörik valamid, ki kell vágni valamit, vagy be kell rakni valamit a testbe. Nagyon szép dolgokat is tudnak végezni, de azt elfelejtik, hogy nem csak fizikai testből állunk. 

 Azóta nagyon sok könyvet, cikket olvastam a rákról, mint betegség. Különböző előadásokon, tanfolyamokon jártam,ahol szó esett erről is. Nem az orvosi része érdekelt, hanem a lelki része. Miért alakulhat ki? Mi az igazi gyógymód? Több vagyunk, mint a fizikai test. Mikor egy betegség létrejön a testben, az egész önmagunkat kell vizsgálnunk. Meg kell néznünk a lelki hátterét is. Nem csak a felszínen kutakodni és kiírni az adott gyógyszert, mert az nem szűnteti meg az okot. 

 Fel kell tenned a kérdést? Miért lettem beteg? Mi az, amit ebből meg kell tanulnom? Min kell változtatnom? Amikor megtaláltad az okát, hogy miért alakult ki benned ez a rendellenesség, onnantól kezdve el kell kezdened magadat felépíteni. Ha tudatosan élsz, akkor mindent át tudsz alakítani, kezelni, irányítani. Ha megváltoztatod a felfogásod megváltoztatod a sejtjeid, a génjeid. Képes vagy a saját magad gyógyítására. Segítséggel is, hisz nem vagy egyedül. És, ami a legfontosabb, az a HIT. Önmagadba vetett hit és a fentiekben. Akik jelen vannak mindig és mindenütt körülötted. Gondoskodnak rólad, és mutatják az utat. Csak nyisd fel a belső látásod, vedd észre őket. A végén, egyszer csak bevillan és tudni fogod miért kaptad, miért kellett mindazt átélned. Lehet akár egy tanulási folyamat, változtatás, későbbiekben mások segítése esetleg karmikus vagy akár már a születésed előtt levállaltad...