AZ ERŐT ADÓK

Barátok, az igaz emberek

 Már most könnyezem, hogy ezeket a szavakat leírtam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi barátom, ismerősöm fog támogatni és ennyien kísérnek majd végig az utamon. Eddig nem éreztem annak a mondatnak a súlyát, hogy bajban tudod meg, kik azok akikre igazán számíthatsz! Most már pontosan tudom és érzem, hogy kik ezek az emberek. 

 Az igaz barátokra rátaláltam, akik nem csak a jóban, de a bajban is velem vannak, soha nem fogom elfelejteni, hogy miket tettek meg értem ebben a nehéz időszakban is és mennyi mindent kaptam tőlük. Tudom, hogy maradnak az életemben és én is az övékében, mert kölcsönös a szeretet.

 Eljöttek velem a kezelésre, ott voltak velem, fogták a kezem, ami elmondhatatlan érzés. A balatononi barátaimmal keveset találkoztam ez idő alatt, de az órákon át tartó telefonbeszélgetésekből annyi nevetést, erőt és jó kedvet kaptam. Az egyik igaz, csodálatos barátnőm azt mondta:-’’ Mira te legyőzhetetlen leszel, ha ezt végig csinálod és meg tudod csinálni, mert képes vagy rá!’’ Tisztán emlékszem a szavaira, ez a mondat az óta is bennem van, végig kísért és végig fog vinni egész életemben. Ő írt nekem a rák világnapján egy 3 oldalas szöveges dokumentumot, amit végig sírtam a meghatottságtól. A kiskori barátnőm ott volt velem, mikor levágtuk a hajam, a családja már régóta a lányukként kezel, ők is rengeteg mindent megtettek értem.

 Sok és különböző programokban vehettem részt a barátaim szervezésével és annyi mindent csináltunk együtt, mint egy ’’normális ’’ ember úgy éreztem magam. Szinte mindenki azt mondta, hogy nem látnak betegnek, mert nem annak nézek ki és nem is úgy viselkedem, ami így is volt, mert nem éreztem magam annak, csak a kemény napokon.

 Ugyan úgy viselkedtek és bántak velem, ebben ez volt a legszebb. Azt hittem majd mindenki sajnálni fog, amit nagyon nem akartam, de szerencsémre nem ez történt. Hittek bennem, láttam a szemükben, hogy bíznak a gyógyulásomban. Mikor halványult az erőm a legrosszabb napjaimon, akkor éreztem annak az erőnek a súlyát, amit tőlük kaptam.

 Nem csak a barátaimtól, ha nem a külvilágtól is annyi megerősítést, támogatást kaptam. Csak pislogtam és még mindig ezt tudom tenni, mert annyira hihetetlen, hogy ennyi, csodálatos ember áll mellettem.  Sokan azt mondták, ez azért van, mert ezt váltom ki az emberekből, elgondolkodtató. Olyanoktól kaptam erőt és támogatást, akiktől nem is számítottam. Legyen szó volt barátról, kapcsolatról, olyan személyektől, aki párszor látott, és aki nem ismer. 

 Akik nem álltak hozzám olyan nagyon közel, ők okozták a legnagyobb megdöbbenést számomra, tőlük is hatalmas nagy támogatást és a szeretettüket kaptam, ami akkora kellemes csalódásként érint. Szereztem új barátokat és olyan csodálatos emberekkel ismerkedtem meg ez idő alatt, az ő segítségükkel annyi új dologra tettem szert. 

 Nem tudom szavakban elmondani, amit tőletek kaptam, egyszerűen nem lehet! Soha nem fogom elfelejteni, kik álltak mellettem. Akkora nagy szeretet áradatot adtak és hatalmas nagy erőt, ami végig kísért, Az az egyik legcsodálatosabb dolog az életben, ha rátalálsz, azokra a csodálatos emberekre, akikből árad a tiszta szívű szeretet.

 Megleptek olyan erőt adó ajándékokkal is, amiket szavakba nem tudok önteni, mennyi mindnet jelentenek számomra. A kis angyalkák, a rajzolt harcos nő képe, a kézzel készített gyöngyös gyűrű, a faragott angyalka, never give up karkötő. 

 A sportolók és a bajnokok kapnak érmeket, nekem idáig egy sem volt.Most kettő érmet is kaphattam: a Világ legerősebb nője érem és egy karatés érem, amit a kitartásomért kaptam. Leírhatatlan, érzések kavarogtak bennem, amikor először a kezemben tarthattam őket… Ezt tényleg nekem szánták, én kapom?! Nagyon nagy örömmel nézem őket nap, mint nap. Hatalmas nagy köszönetet tudok mondani !

Család

 Úgy gondolom, ez volt az eddigi legnagyobb feladatunk, amivel meg kellett közösen birkóznunk, nekem sokkal könnyebben ment, mint nekik. Kezdetben, nem tudtam felfogni, hogy nekem miért mehet könnyebben, hiszen bennem volt, én küzdöttem vele nap, mint nap, a kemokat is én kaptam és a mellékhatásait én szenvedtem el. A végére értettem meg igazán, hogy mekkora fájdalom lehetett ez számukra. Hiszen a gyermekükkel történt, akit a világra hoztak, akit annyira szeretnek és óvnak minden bajtól.

 Akkor már mindannyian ijedtek lettünk, mikor be kellett feküdjek a Korányi kórháznak a tüdő osztályára. Őket idézve, innentől kezdődött a rémálom. Apu tudta meg először az eredményt, fogalmam sincs milyen érzés lehet az, ha megtudja a szülő, hogy a gyerekével ilyen történik, kezdetben nem tudták feldolgozni.

 Apun azt vettem észre, hogy végig tartotta magát, csak akkor tudta elengedni önmagát, ha egyedül lehetett és szerencsére edzésen meg tudtak pihenni a gondolatai. Apunak van pár tetoválása, mikor az első kész lett, viccesen azt kérdeztem tőle:-’’ Apu, a Dani és az én nevem mikor kerül rád?!’’ Szeptember egyik napján, a 3. kezelésem után, apa haza érkezett, észrevettem, hogy a ball oldali mellkasát fólia fedi, az első gondolatomban a nevem szerepelt. A megérzéseim működni szoktak és ez most is bebizonyosodott.. Apu japánul magára tetováltatta, hogy Mirandella, a szíve fölé! A meghatottságtól a szemeim könnyben álltak.

 Nem tudom elfelejteni, amikor a szobámból hallottam, hogy torka szakadtából üvölt, keserves, sírós, fájó hangon, hogy miért velem történik ez. El is ment hátra az erdőbe és ott üvöltözött, hogy ne halljam. Apa a mai napig nem tudja megmagyarázni, hogy kezdetben, miért fájhatott az egész szája, arra gondolt, hogy így próbálta tudat alatt átvállalni a fájdalmaimat. Nem olyan régen vallotta be, hogy az első hónapokban nem tudott aludni, minden reggel én voltam az első gondolata és lefekvés előtt is, ha felriadt éjszaka imával aludt vissza és anyu is.

 Napközben folyamatosan az eszükbe voltam, agykontroloztak rám. Anyu és apu annyi mindennek utána jártak, hogy találjanak újabb és újabb gyógymódokat, hogy többet tudjanak a témáról, különböző könyveket olvastak, keresgéltek a neten, ismerőstől, hallásból. Apu viccesen azt mondta, már onkológus professzorrá fejlesztette magát, annyi mindent tud a betegségről, sajnos. Itthon minden héten hallottam valami újat ezzel a témával kapcsolatban, legyen szó könyvről, cikkről, újabb alternatív dologról. Nagyon elegem lett, nem bírtam elviselni, hogy folyamatosan ez a téma itthon. Annyiszor elmondtam nekik, hogy csak akkor hozzuk fel a témát, ha szeretném, de ezt nem mindig sikerült betartani.

 Legjobban anyutól tartottam attól, hogy hogyan fogja kezelni a helyzetemet, de magához képest jól csinálta, én rosszabbra számítottam. Ő nem tudta leplezni az érzéseit, kiült az arcára a folyamatos idegesesség, a szorongás, őt volt a legnehezebb így elnézni. Szeptemberben 2 hónap szabadságot vett ki, hogy itthon maradhasson velem, azt hitte könnyebb lesz, de csak rontott a helyzeten, mert nem tudta elengedni a gondolatait. A jógát is abba hagyta, pedig azt tovább kellett volna folytatnia a kikapcsolódás és a lelki béke érdekében.

 Mikor látták, hogy jól viselem a kemokat ők is megnyugodtak, kicsit éreztem, hogy leengednek. Legtöbbször anyu vitt a kezelésre, apu kétszer tudott elszabadulni a munkahelyéről. Nagyon nehezen bírták, inkább kimentek a teremből, aminek csak örültem, mert nem akartam látni az aggódó tekintetüket. Nem volt baj, hogy csak néha-néha vannak bent a teremben, mert egyszer sem voltam egyedül, valamelyik barátom mindig elkísért. Többször is azt kívántam, hogy bárcsak valamiért leszidnának vagy rám üvöltenének, csak hogy érezzem azt, hogy nem kezelnek másképp, mint eddig.

 A testvérem, egyedül ő volt az, aki ugyan úgy viselkedett és bánt velem, mint ha mi sem történt volna. Azt hittem, nem érinti meg, hogy mi történik velem, de mikor elmondta, hogy azért csinálja, hogy ne érezzem magam betegnek, megértettem és nagyon büszke vagyok rá. Mikor az eredményre vártunk abban a pár napban, azt mondta, hogy folyamatosan az eszében vagyok, mert már nagyon izgul, hogy mi lesz velem. Ritkán oszt meg érzelmes dolgokat, ezért nagyon jól esett.

 Anyu és apu a tehetetlenség helyzetüket nem tudták elviselni, mondták is, hogy bárcsak átvállalhatnák, mire én azt mondtam:-" Elég erős vagyok ehhez, kibírom." Csak annyit kértem, hogy legyenek erősek, mert minden rendben lesz és jól is viseltem, de persze a szülői aggódás megmaradt.  Az egyik hihetetlenül aranyos lánytól, aki az utolsó kezelésemre elkísért, tőle értettem meg igazán, hogy milyen lehet a tehetetlenség érzet. Ő világított rá arra, milyen érzések zajlódhatnak a szüleimben. Ezek után már más szemszögből láttam az aggódásukat.

 A nagyszüleim nagyon a segítségemre voltak, mami sokszor főzött nekem, amikor nem szabadott tömegközlekedésre szállnom elvittek oda ahova mennem kellett. Kemo utáni napokban, ha gyengének éreztem magam és anyu vagy apu nem tudtak otthon maradni velem, átjöttek vigyázni rám. Nem véletlen, hogy pont ebben az időszakban akadtak rá egy gyógyítós előadásra, ahova többször mentünk együtt. 

 Az első hónapokban sokat jártam le Balatonra a nagynénikém-ékhez. Oda mindig úgy megyek, mintha haza mennék, annyira szeretek Balatonon lenni. Éreztem, hogy lekell menjek, kellett a kikapcsolódás, egy más közeg. Annyi barátom és rokonom lakik lent, hogy öröm volt velük lenni. Nagynénikém egy csodás személy, mi szavak nélkül is megértjük egymást.

 Tisztán emlékszem, amikor a Balaton parton beszélgettünk órák hosszát, hogy min fogok keresztül menni ebben az időszakban. Mekkora fejdőlésen, hatalmas nagy változáson fog velem történni. Ő azt mondta, felnőttem ez alatt a fél év alatt, olyan hatalmasat változtam. A férje és a kislánya, a 9 éves csodás unokahúgom is nagy szeretettel várt, hihetetlenül jól kezelte a helyzetemet, ő sem riadt meg attól, hogy nincs hajam. Ahhoz képest, hogy csak 9 éves, nagyon érett.

 Minden egyes családtagomról, legyen szó távoli rokonról, éreztem azt a tiszta szívű oda figyelést és törődést. Ahogy észrevettem, szinte majdnem minden egyes közeli családtagom fejben változásokon ment keresztül. Köszönök mindent, amit csak tettek értem, mindenki úgy segítetett, ahogy tudott.  

 A szeretet, odafigyelés, bármiféle segítség, mindent megkaptam, amit ebben a helyzetben kívánhat az ember. Ami a legfontosabb, hogy hittek bennem, ez volt az, amiből a legtöbb erőt tudtam meríteni. Szeretnék mindent megköszönni és tudatni velük, hogy nagyon büszke vagyok rájuk. A legédesebb családom van, jobbat nem is kívánhatnék, nagyon szeretem őket.

A fiú...

 Mikor tudatosult bennem, hogy kihullik a hajam úgy éreztem elveszik a nőiességem. Nem lesz az a korona, ami engem ragyogóvá tenne. Ezek a gondolatok jártak a fejemben. Vajon, hogy fogok tükörbe nézni? Hogy fognak rám nézni a barátaim az ismerőseim? Azt mondtam magamnak, hogy most egy évig nem lesz barátom, mert ki akarna egy kopasz barátnőt, aki beteg? És pont akkor mikor ezeket a gondolatokat mondogattam magamban, akkor jött egy fiú.

 A legkevésbé sem gondoltam volna, hogy ebben az időszakban lesz egy kapcsolatom. Betoppant az életembe, mikor a legnagyobb nehézségekkel küzdöttem. Elfogadta azt, aki vagyok, nem érdekelte, hogy rákos vagyok vagy azt, hogy van-e hajam vagy nincs. Ő hosszú hajjal ismert meg és most vállig érő hulló hajjal látott. Még akkor is ugyan úgy tudott rám nézni, amikor meglátta, hogy 2 cm-es a hajam. Nagyon izgultam, már elfogadtam, hogy így fogok ki nézni, de attól rettegtem, hogy ő mit fog szólni. Kellemes meglepetésemre ugyan úgy nézett rám és láttam a szemébe, hogy kis hajjal is gyönyörűnek lát és magamért szeret.

 Vele csodálatos pillanatokat éltem át ebben az időszakban. Rengeteget adott lelkileg, éreztem és tudtam, hogy ő velem van és én is vele. Mikor mentem kezelésre az járt a fejemben, hogy ő is gondol rám és velem van lélekben. Egy gyönyörű szép szíves ezüst karkötőt kaptam tőle, ami mesésen csillog, a szeretet áradt belőle.4 hónapon keresztül szinte majdnem minden nap a hajnali beszélgetések, rengeteg nevetés, a pillanatok, amiket nem felejtek. Nem éreztem azt, hogy mivel küzdök nap, mint nap, csak mosolyogtam és éreztem, legbelül, hogy minden a legnagyobb rendben van.

 Viszont egy dolgot hiányoltam nagyon, ami rettenetesen hiányzott nekem. Ott kellett volna, hogy legyen, hogy fogja a kezem, lett volna rá lehetősége, hogy eljöjjön a kezelésre, de ő még sem tette meg. Talán félt, ezt a lépést már nem tudta megtenni, de nem haragszom rá. Hiszen ebből is tanultam, megtanultam azt, hogy képes vagyok egyedül is végig csinálni ezt. 

 Vidéken lakik, ezért nehéz volt megoldani a találkozást. Az ő lépése, jobban mondva a meg nem lépése miatt nem találkoztunk annyit. Mindenki másképp mutatja ki a szeretetét, ezért mindenki a maga módján szeret, én többet tettem meg ezért a kapcsolatért, mint ő, ezt belátta ő is. Megmutatta azt is, hogy nem riad meg az állapotomtól, nem fél tőlem és, hogy így meg tudott szeretetni, ilyen állapotban. A mi utunk külön vált, mert én úgy gondolom, hogy ő nem tudta átlépni a saját határait. Meg szeretném köszönni mind azt, amit kaptam tőle és azt is, hogy ő volt az én életembe.