A MEGHARCOLT GYŐZELEM
A gyógyulás kulcsa
Soha ne add fel, mindig higgy magadban, légy erős, tarts ki…. A hit az, ami nélkül nem lehet élni. A magadba vetett hit, Istenben, valamiben, amiben rendületlenül hiszel. Sokszor kértem a Jóistent az angyalokat, a segítő teremtményeket, éreztem, hogy végig velem vannak.
Az első pillanattól kezdve hittem, tudtam, hogy meggyógyulok még akkor is, ha az orvos kijelentette volna, hogy menthetetlen vagyok. Nem is tudja az ember, hogy a képzelet mi mindenre képes, mert teremtő ereje van.Minden betegségnek lelki oka van, én megtaláltam azokat az okokat, amikben változtatnom kell, mert ebben van a gyógyulás kulcsa. Magamtól is és segítséggel is rájöttem a változás kulcsára. A segítőim, csodálatos emberek, akiket nem ismertem volna meg, ha ez a betegség nem jön létre. Most már arra kell figyelnem, hogy nehogy vissza essek a régi önmagamhoz, a régi hibáimhoz.
Kaptam kisebb jeleket az évek alatt, hogy figyeljek magamra, mert valamit rosszul csinálok, de nem vettem észre, és most kaptam egy hatalmasat, ami fejbe vágott. :-'' Nem lett volna elég egy törés?'' Kérdezte a csodálatos nagynénikém. Azt feleltem, hogy nem mert abból nem tanultam volna, csak mérges lettem volna, ami miatt nem tudok táncolni.
Rengetegen kérdeztek:-''Miért pont veled történik ez?! Nem lettél dühös, amiért beteg lettél?" Csak mosolyogtam. Egyszer feltettem a kérdést Istenhez, hogy miért tette ezt velem. Rájöttem a válaszra, azért, hogy fejlődjek. Sokkal közelebb kerültem hozzá, próbára tett a hitem szempontjából is. Ilyenkor nem szabad elfordulni tőle, mert a betegséget nem rossz szándékból kapja az ember. Tudtam akkor is, hogy végig viszi velem ezt a nehéz időszakot és tudom, hogy mindig velem van.
PET CT
2014. február 28. Elérkezett a nagy nap, amikor megvizsgálják az egész testemet, hogy maradt-e benne daganat. 2013. szeptember 2-án léptem be először a PET diagnosztikai központba. Nem akármilyen vizsgálat ez. A sima CT-vel össze sem lehet hasonlítani, ezerszer részletesebb, itt mindent kimutatnak, a legapróbb, meghúzódott kis hibás sejtig mindent. Nagyon igényes hely, van egy kis elbeszélgetés az elején, megnézik a cukromat, hogy rendben van-e, vénásan kapok, kontraszt anyagot majd beültetnek egy szobába, 1 óráig inni kell, a kontraszt anyagot majd megvizsgálnak a géppel. Itt tv, mosdó, kényelmes szék vár, kellemes kis hely. Előtte csak 6 órával szabad enni, úgy hogy kicsit fájt a fejem.
Első alkalommal anyu és mami kísért el, anyut felengedték a szobába, akkor együtt néztük a tévét, most magamba mélyülve írok. Felkavaró érzések és izgatottság keringett bennem az első alkalommal, de most már tudom, hogy zajlik ez a menet, nem izgultam, viszont éreztem azt a nyomást, csak az tudja, aki már átesett ilyen helyzeten.
Egyedül vagyok, apu lent vár a váró teremben. Esős napnak néztünk elébe, apuval mentünk ketten. Láttam rajta az aggódást, ami az egész testét átjárta, remeg, ijedt, az arcára minden kiült. A kocsiban hiába szólt a táncos zene, próbálta leplezni, hogy élvezi a zenét, de a könnyek sorba jelentek meg a szemében. Ahogy rápillantottam, már én is könnyeztem. Biztos vagyok benne, hogy most is könnyben állnak a szemei és imádkozik, agykontrolozik értem. Tudom, hogy még sokan mások is gondolnak rám ezekben a pillanatokban.
Csak várok, és várok, innen írom ezeket a sorokat. Jönnek és mennek az emberek, összeszorul a szívem, hogy tudom, hogy ők is mivel küzdenek, úgy, mint én. Elgondolkodtató, vajon hány ember ült már ebben a székben, a szobában? Mind reménykedve, hogy negatív lesz az eredményük. Most én is ezt teszem.
Megnézem honnan indultam és most hol vagyok. Hihetetlen még mindig azt mondom, szeptember óta így repült az idő. Mintha csak egy hete lett volna, hogy bejelentették, hogy mennyire szét van terjedve a rák a testemben. Most itt ülök. Annyira bízom és elhiszem azt, hogy jövő héten megkapom az eredményt és azt mondja a doktor úr, hogy negatív lett, tünetmentes vagyok. Nagyon remélem, hogy ebben az épületben most járok itt utoljára.
Az örömhír
2014. március 05. Ez a nap lett a második születésnapom dátuma. Megkaptam a csodás hírt, ennél szebbet, nem is kaphattam volna. Amikor bejelentették a betegségem, azóta vártunk erre a napra a családommal. Sütött a nap, amit egy jelnek vettem, hogy hátha ma megkapom a jó hírem. Ennek a napnak a reggelén, zaklatottan ébredtem, nem éreztem a belső megnyugvást, ami miatt fura volt az egész út a kórházig.
Anyuval elindultunk a Kékgolyóba, mikor megláttam az épületet, a remény szikrázott bennem, hogy lehet, hogy már nem kell olyan sűrűn látogatnom ezt a helyet. Az a tudat, hogy én nem úgy mentem be a 8/A épületébe, hogy ma kemot fogok kapni, hanem csak vért vesznek, ez egy leírhatatlan érzés. A liftből kiszállva a kemoterápia táblára másképp tekintettem, egy elmúlt dolognak láttam, elmondhatatlan érzések zajlódtak bennem. A váró részben ott ültek az emberek, még 4 hónapja én is pontosan ugyan úgy ültem abban a székben és az életemért küzdöttem.
Körbe néztem és minden ugyan úgy nézett ki: az emberek, akik várakoztak a gyógyulás érdekében, a kísérők, akik aggódó tekintettel kísérték végig a rokonukat, barátaikat. Akármikor, amikor megérkeztem mindig mosolyogva vártam, hogy behívjanak, de az a mosolyom akkor, ott sokkal másabb volt, mint a többi. Átmentünk a 8-as épületbe, a doki irodájához, kb. fél órát várakoztunk, láttam ismerős arcokat, akikkel beszélgettünk. Furcsa volt hallani, hogy valakinek kiújult pár év után és azt is, hogy a II. stádiumból indult, neki nem volt elég a kemo, sugarat is kapott. Ha a sugár szót meghallottam, a szívem össze szorult. Anyu várakozás közben rátért erre a témára: -"Mi van ha kell sugár?!" Már régóta leszögeztem magamban, hogy ha előírnák, hogy kell nekem a sugár én elutasítom, mert elég sokat olvastam utána és ez többet roncsol, mint használ.
Hamar behívott a doktor úr, meg is lepődtem, hogy ilyen gyorsan. Mikor emeltem fel a laptop táskám és elindultunk anyuval az irodája felé, kábultnak éreztem magam. Leültem a szokásos kis székbe, anyu tőlem kicsit arrébb ült. Azt hittem már rég tudja az eredményem, de még nem nézte meg, hogy megérkezett-e. Mikor megnyitotta a nevemre szóló dokumentumot, huhh nem tudom mi járt a fejemben. Csak meredtem a monitorra és vártam, ezek a pár másodpercek nekem hosszú perceknek tűntek.
Oda fordult hozzám a doktor úr és azt mondta: -”Nagyon jó az eredmény!’’ Nem tértem magamhoz, ezek a gondolatok jártak a fejemben: -" Tessék? Akkor ez most mit jelent? Kell sugár vagy nem?’’ Remegve kérdeztem tőle: - ’’Negatív lett?’’ Mire a válasza az IGEN volt. Kitágult szemekkel meredtem magam elé és elkezdtem könnyezni, halkan csak annyi jött ki a számon:-’’Úr Isten!’’. Anyu a nyakamba borult, én alig hittem a fülemnek. Kérdeztem: - "Akkor ez azt jelenti, hogy nem kell sugár?’’ Mondta: -’’hogy szerinte nem, de megnézi még egyszer.” Részletesebben átfutotta a leírást, eközben én csak bámultam a doktor urat és még mindig nem tudtam elhinni. Azt mondta, nem kell sugár, erre még jobban elkezdtem könnyezni, másra nem voltam képes, anyu majdnem kiugrott a bőréből.
Annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot. Teljesen másképp reagáltam, mint a képzeletemben, ami persze érthető, mert egy ilyen hatalmas dolgot csak akkor abban a pillanatban éli át az ember és tudja, hogy milyen érzések jönnek ki rajta. 3 havonta kell kontrollra járnom. Valakinek meg kellett volna, hogy ráncigáljon, mert nem tértem magamhoz. Elköszönéskor megöleltem a doktor urat és könnyes szemekkel megköszöntem neki mindent. A kocsihoz sétálva éreztem, hogy nem engedtem el magam még sírnom kell, ahhoz, hogy el tudjam engedni a bennem lévő feszültséget. Nem tudtam elhinni, kiléptünk az épületből és akkor kezdtem el sírni. Hívogattam sorban a barátaimat, a családtagokat. Csak sírtam és sírtam éreztem, hogy engedem fel a bennem lévő feszültséget, amiket az utolsó hétben éltem meg a várakozás alatt.