Ebben az évben sokat voltam beteg, egyre többet köhögtem, ezt allergiának tudtam be, így nagyon nem is foglalkoztam vele. Az osztálytársaimnak feltűnt, hogy minden egyes órán többször is köhögtem.  Június elején vége lett az érettséginek, de az a nyomás még mindig ott volt bennem, de figyelmen kívül hagytam. 

 Nyáron kezdett súlyosbodni a köhögésem és egyre többször vettem furcsán a levegőt, hörgős hangokat adtam ki akár a Darth Vader, a mellkasomnál többször érzetem szúrós fájdalmat. Megnézettem egy orvossal, de azt mondta ez csak száraz köhögés elmúlik majd magától, akkor megnyugodtam. A köhögésem váltakozó volt, valamikor nagyon erősen köhögtem, aztán kicsit csillapodott. A mellkas szúrásom folyamatosan megmaradt. 

 Július közepén a tengerre utaztunk nyaralni a családdal, ott napról napra sípolós hangon vettem a levegőt és még erőteljesebben köhögtem, valamikor már úgy, hogy alig tudott abba maradni. Itt mutattam meg először, hogy hogyan veszem a levegőt és elhatároztuk, hogy elmegyünk kivizsgálásra. 

 Nyaralásból haza érve tánc kurzuson vettem részt. Egy koreográfiát vettünk, aminek csak a negyedét kellett eltáncolni és én már a kis rész után éreztem, hogy megfulladok, kiköpöm a tüdőmet. Ilyenkor tudtam, hogy valami nagyon nincs rendbe velem, éreztem, hogy kell egy alapos kivizsgálás, mert ennek utána kell járni. Arra gyanakodtam, hogy az allergiám asztmába mehetett át, másra nem is gondoltam. 

A vizsgálatok kezdete

 Augusztus elején el is mentünk a kórházba, hogy készítsenek a tüdőmről egy röntgenfelvételt, nagy szemekkel bámultam magam elé mikor meg láttam a felvételt, hogy a tüdőmnek a bal felét nagy árnyék veszi körül. Nagyot csodálkoztam, vajon mi lehet ez?  Egy 12x5 cm-es árnyékot találtak a tüdőmben, nem gondoltam volna, hogy komoly bajom lehet, de kicsit megijedtem, mert tovább küldtek pulmonológiára és CT-t javasoltak. 

 Másnap a táncosokkal indultunk Gyoma Endrődre egy 2 napos nyaralásra ahol felléptünk mindkét nap. Anyuék alig akartak elengedni, de nem hagyhattam cserben a csapatot. Iszonyú nehezen tudtam végig táncolni azokat a 10 perceket, még fellépés közben is köhögnöm kellett. 

 Mikor haza értem apuval elmentünk a Honvéd kórházba pulmonológiára. Itt is készítettek röntgenfelvételt, aki készítette rólam azt kérdezte: -’’ Mostanában nem fogytam le hirtelen? ’’  A válaszom, nem volt. Mikor apunak a kérdést meséltem, ijedt tekintettel mondta a szemembe, hogy azt a rákosokra mondják. Ekkor a szívem megdobbant és elgondolkoztam lehet, az vagyok? El is hessegettem a gondolatot, ugyan velem ilyen nem történhet meg! Biztos voltam benne, hogy semmi nagy bajom sincsen. 

 Pár vizsgálatot készítettek és mikor véget értek a doktornő közölte, hogy nem tudja, mi lehet a bajom, ezért tovább küld. Befektetett pár napra a Korányi kórháznak a tüdő osztályára, hogy ott majd kivizsgálnak részletesebben. Mikor meghallottam ezt a mondatot, az egész testemet átjárta a félelem, rettenetesen megijedtem, nem akartam befeküdni a kórházba. 

 Elköszönéskor a doktornő kérte, hogy jelezzünk vissza, ha már kiderült valami velem kapcsolatban. Aggódtam, mert minden egyes személy, aki bármilyen vizsgálatot készített rólam, kérte a visszajelzést. Apu kiküldött, mert egyedül akart beszélni a doktornővel, azt gondoltam, hát ez már régen rossz, ha ő beszélni akar vele külön is.  Mikor kijött és láttam, hogy sír akkor éreztem, hogy baj van, ha apát sírni látom, tudom, hogy akkor már komoly dolog van a levegőben, így már belőlem is kijöttek a könnyek. Később merte csak elmondani, hogy ezt a kérdést tette fel: -’’ Rákos a lányom?’’ Erre nem tudott választ adni a doktornő.

 Mielőtt haza indultunk, azt a pillanatot tisztán magam előtt látom, mikor a parkolóban egymástól távol állva telefonon sírva hívogattunk másokat és mind kettőnkben a félelem és az ijedtség érzet volt. Haza értünk, akkor összeszedtem pár ruhát és minden mást, amire szükség volt. 

 Elindultunk anyuval és apuval a kórházba csak az a remény volt bennem, hogy csak még a ma éjszakát had tölthessem otthon. Már este fele volt, én betoppantam a kis rózsaszín bőröndömmel a kihaltnak látszott, csendes kórházba. Még aznap ugyan azokat a vizsgálatokat végig vitték rajtam, mint a többi helyen, majd bekísértek egy 6 ágyas szobába. Lesokkolva néztem körül, mikor megláttam a kopasz nőket és az idős vékony hölgyeket. A sarokban az egyetlen egy üres ágyra kezdtem kipakolni a holmiimat könnyes szemekkel.  Szerencsére a doktornő megengedte, hogy aznap otthon aludjak, ezért, csak saját felelősségre engedtek haza, de mondta, hogy holnaptól biztosan bent kell, aludjak. 

Az élet másik oldala

 2013. augusztus 6. Ezen a reggelen azzal a tudattal keltem fel, hogy a kórház lesz az új otthonom pár napig, apuval indultunk be. Mintha csak tegnap lett volna, annyira bennem maradtak az emlékek, az érzések. Olyan riadt voltam, nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet a bajom, ha már bent kell, hogy tartsanak a kórházban. Felvettek az osztályra, mint fekvő beteget, szerencsére aranyos doktornőt kaptam.

 Ultrahang vizsgálattal kezdődött a napom, miközben a felvételt készítették a hasamról, gombócban állt a torkom, a könnyeimmel küszködtem. Sokáig tartott a vizsgálat és csak annyit hallottam attól a férfitól, aki megnézett: -’’ Meg vannak nagyobbodva a nyirokcsomók.’’ Annyira féltem, elgondolkodtató volt vajon mitől lehetnek nagyok. 

 A vizsgálat után mosolyogva és kissé félve mentem be köszönni az előző napi szobába, ahova be akartak előző este fektetni. Örömmel fogadtak és bíztattak, hogy nekem semmi bajom sem lehet, akkor én is így gondoltam. Ultrahang után CT-t készítettek rólam. Kimutatta, hogy a nyakon, tüdőn, hason, lépen, májon megnagyobbodott nyirokcsomók vannak, innentől már nagyobb lett az izgulásom. A tüdő kapacitásomat is megvizsgálták, elég gyenge eredményt mutatott.

 Az egyik aranyos ápolónő egy három ágyas szobába vezetett, külön fürdőszobával, örültem neki, amikor először beléptem abba a szobába onnantól kezdve, mindig jó érzéssel mentem be. Egy idős néni és egy 40 éves korú nő volt a szobatársam. Még most is könnybe lábad a szemem, amikor visszaemlékszem az arcukra. Mind a ketten tüdő rákosak voltak, de tele voltak csupa szívvel és szeretettel. A fiatalabbról először azt hittem, hogy látogató, nem is látszott betegnek, hihetetlen kik kerülnek bele ebbe a betegségbe. 

 Összebarátkoztam velük, nagyon értékes személyek, örülök, hogy megismerhettük egymást. Az idős nénivel később, pont az nap futottam össze ’’ véletlenül’’, mikor kiderült az eredményem. Őt épp sugárkezelésre vitték, kérdezte tőlem, hogy én hogy vagyok. Mosolyogva mondtam: - ’’ Én is bele kerültem, de nem baj kijövök belőle, ahogy Ön is! ’’ A másik szobatársammal a mai napig levelezünk, vele is volt, hogy ’’ véletlen’’ találkoztunk, hamarosan meglátogatom. Nagyon bízom abban, hogy ők is megkapják a gyógyulásukat.

A kórházi élet

 Az első éjszaka borzalmas volt, nem félelem, ha nem hiány volt bennem, az hogy egyedül vagyok. Elsőnek mami és papi jött be hozzám, mami annyi mindent hozott, olyan kis aranyos volt, az-az igazi nagymamatörődést kaptam tőle. Szerencsére anyu és apu minden nap be tudott jönni hozzám. A legtöbbször, mikor elment a családom, sírtam utánuk. Éreztem azt a hatalmas nagy egyedül létet, de valahogy mindig össze tudtam szedni magam, mert tudtam legbelül, hogy nem vagyok egyedül, velem vannak az angyalok.

 A barátaim látogatásának annyira örültem, hihetetlenül jó érzéssel töltött el, hogy eljöttek hozzám, az egyikkőjüktől egy nagy plüss macit kaptam, aki vigyázott rám a kórház ideje alatt. Meglátogattak Balatonról a rokonaim, annyira jól esett, ő tőlük is többet kaptam, mint azt gondoltam volna. A nagynénikéméktől egy kis pillangós ajándéktasakba kaptam A vonzás törvénye könyvet, amit el is kezdtem olvasni, egy kis angyalkát, amit az unokatesóm készített nekem, ez az angyalka vigyázott rám a kórház ideje alatt.

 Rengeteget beszélgettem a barátaimmal telefonon, annyira éreztem, hogy mellettem állnak és végig tartották bennem a lelket. Az egyik nagyon jó fiú barátom akkor azt mondta: -’’ Mira, nagyon sokan állunk mögötted.’’ még most is könnyezem, ha visszaemlékszem arra a pillanatra.  Összességében nagyon nehéz volt, de voltak olyan pillanatok, amikor örültem, hogy egyedül lehetek. Itt éreztem, hogy bármi is lesz nagy változásokon fogok keresztül menni, már ott elkezdtem átértékelni a dolgokat.

 Eljött a másnap, mikor biopsziás mintavételt vettek a nyakamból, azt mondták, hogy ebből kiderül, hogy jó vagy rosszindulatú. Ott feküdtem az ágyon, a gyomrom idegességben, hogy vajon mi lesz ennek az eredménye. Egy injekciós tűvel szúrták meg a nyakam, nem volt kellemes. Ennek az eredményére vártunk egy napot. Nagyon pörgött az agyam, mindenféle gondolattal eljátszottam, de a negatívakat gyorsan kitöröltem. A doktornő közölte másnap, hogy nem kaptak eredményt, eléggé csalódott voltam. Végre vége lehetett volna a kutatásnak, erre nem...

 Felmerült a tüdőtükrözés lehetősége is, de végül kihagytuk, mert a szövettan vizsgálatból biztosan megállapítják, hogy mi lehet a bajom. Így tovább küldött az Országos

 Onkológia Intézetbe. Mikor kimondta a kórház nevét fogalmam sem volt mi ez, addig a pillanatig a Kék golyó neve nem mondott semmit. Amikor elmondták nekem, hogy abban az intézetben a nagy rákos betegeket kezelik, úgy éreztem össze dől a világ, abban a pillanatban egy pillanatra megszűnt minden. Nem telt el sok idő, mire újult erőre kaptam, azzal nyugtattam magam, hogy azért küldenek oda, mert ott a legspeciálisabbak ez a szövettani vizsgálat, amiben van igazság.