A fél évvel ezelőtti Mira
In medias részként kezdek bele az én történetembe. Királykisasszonyként, a föld felett lebegve, rózsaszín világomban éltem ezen a földön. Úgy néztem ki, mint egy Barbie baba. Hosszú szőkés barna haj, barnított bőr, műszempillák, csinosan öltözve.
A hajam volt számomra a koronám, emiatt is éreztem magam hercegnőnek, sokan úgy hívtak: Aranyhaj. Számomra a külső megjelenés volt a legfontosabb, akkor az értékrendemben az első helyen állt. Legtöbben ezt a külszínt látták belőlem, mert csak kevesen látták meg azt, hogy ki vagyok valójában.
Bár azzal mindig is tisztában voltam, hogy mi van bennem, de nem mertem megélni, mert féltem a külvilág reakciójától. Tudtam, hogy több van bennem, de valamiért nem tudtam mindig kihozni magamból, elfojtottam magamban. Éreztem, hogy a gondolkodásom érettebb a koromnál, ezért éreztem magam sokszor különcnek. Ez sok mindenben megnyilvánult, hogy másképp gondolkozok, mint a legtöbb ember. Amióta csak az eszemet tudom, pozitívan állok a dolgokhoz, ezáltal más szemszögből látom a dolgokat.
Én úgy éreztem, hogy az emberek nagyobb bizalommal fordultak hozzám, mint másokhoz. Nagyon szerettem már akkor is segíteni az embereken, már többet törődtem a másik problémájával, mint a sajátoméval. Elég érzékeny voltam, ha bárki rosszul nézett vagy rosszat mondott, nagyon a szívemre vettem.
Ez a Barbie baba csak külszín volt, mert a kötelesség tudatom a helyén volt.
A küzdés mindig jelen volt az életemben, táncművészeti szakközépiskolába jártam, ahol ugyan úgy helyt kellett állnom a tanulásban és a táncban is. Mindkettőt nagyon komolyan vettem, a tanulásban a diszkalkulia mellett nagy szorgalommal tanultam és a táncban a bokasérülésemmel is ugyan úgy helyt álltam. A kis jeleket a szívósságom miatt viseltem el és nem foglalkoztam vele.